A nővérem vőlegényének legénybúcsúját Siófokon tartottuk. Úgy éreztük, egy tetszőleges hétvége elég arra, hogy elbúcsúztassuk szegény legényt. Utólag belátom, nemhogy elég, még sok is. Heten voltunk, az ünnepelttel együtt. Gonoszok. Mivel szabad apartmant nem találtunk erre a hétvégére, egy középkategóriás szállodára esett a választásunk. Rajt: péntek, 12.00 Cél: vasárnap, 12.00 Negyvennyolc óra hét elszánt magyar fiúnak sok mindenre elég. Én sajnos sűrű teendőim miatt (posta, meggyszedés, iszappakolás stb.) csak pénteken este hatra érek oda a tetthelyre. (A srácok ezért majdnem diszkvalifikáltak.) Lúzerség is ennyit késni, mert két külön világ, két különböző nyelv találkozik, akarva-akaratlan. Kulturált szálló, fenyvessel, igényes kerthelyiséggel. Kiszállok. Állandó, hű útitársam, gurulós bőröndöm, követi gazdáját, együtt tartunk a bejárat felé. Belépek. A szálloda kávézójában egy srác nagyon csapja a szelet egy hölgynek. Finoman beletúr a hajába, a lány elpirul. Ebből dugás lesz, konstatálom. Mielőtt a recepcióhoz érnék, megcsapja a fülem a „...nem érdekel más, csak a Diósgyőr". Az udvarról jön. Ők azok. Az oktávokból és artikulációból ítélve a harmadik-negyedik pálinkánál tarthatnak. Üveg! Óvatosan kiosonok. Medence, napozóágyak, igazán hangulatos. A srácaim a fenyőket és egymást ölelgetik. - Szar a buli, sok a buzi! - kiáltom feléjük. Megpillantanak, és egyszerre kezdenek felém rohanni. Őszintén megmondom, jólesik, hogy ennyi év után is tudnak nekem örülni. Amikor pár méterre lehetnek, valahogy mégis azt érzem, hogy futnom kellene. Jól érzem. Csak nem futok. Esélyem sincs, elkapnak. Fölemelnek, mint annak idején Cannavaro a vb-trófeát, és elindulunk a medence felé. A reptéren van időd kipakolni a zsebeidet. Itt nincsen. Örülök, hogy a bőröndöm el tudom engedni. Egy-két-há... és már repülök is. Abban a pillanatban, amikor elengednek, már nyúlok is a zsebembe, a telefonomtól szeretnék megszabadulni zuhanás közben, mindezt egy másodpercen belül. Elképzelésem sincs, hogy nézhet ez ki kívülről, de sikerül. Vízbe érkezésem előtt 34 centivel végre eldobom, filmbe illő. Ő egy sövényben, magam a medence alján landolok. Ezúttal én merülök le. A barátaira mindig számíthat az ember. Visszatérek a recepcióra, egy komplett csermelyt húzva magam után. A kisasszony annyit kérdez: - Mi történt!? Nem tudom, mire számított, mit mondok. Lever a víz, egész testemből gyöngyözök. Végül is ezt mondom: - Sose tessék hat órát késni egy legénybúcsúról. Eközben ugyanennyi liter vizet hagyok a pult előtt, a padlószőnyegen. 117-es szoba, lépcsőn fel, folyosó végén jobbra. De csak egyszer kell megtalálnom, mert onnantól a csermelyt követem oda- vissza. Tomi barátom a szerencsés nyertes, aki velem került egy szobába. Hogy én szerencsés vagyok-e? Mindjárt kiderül... Elöljáróban Tamásról. Nagyon régóta vagyunk igazán jó barátok, több évig ugyanabban a csapatban kosaraztunk nap mint nap. Tomi különlegessége, hogy nem pici. Nem is nagy. Hatalmas. Hjúdzs. Kettő méter tíz centi, 140 kilogramm. Egy nagy maci. Imádom, igazi bigdaddy. Én száznyolcvanöt centiméter magas vagyok, és még így is elég hülyén mutatunk egymás mellett, amikor kimerészkedünk a civilizációba. Társaságban mindig úgy mutatom be, hogy a kisöcsém. Három és fél hónap van közöttünk. És a legszebb, hogy vannak kétkedők. Nem is hasonlítunk! Jó, vicceltem, nem az öcsém, édesanyám. Na, erre egyszer, egy igazi gyökér felháborodott. Akkor meg pláne nem hasonlítunk. Tomi a túrórudit egybe nyeli le, és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Egyszer viszont visszaéltünk a méreteivel. Egy diákszállón állítólag hangosak voltunk, és átkopogott a szomszéd szobából egy mély hangú vitéz, hogy most játsszuk le. Nagyon agresszívnak tűnt, ezért kiküldtük Tomit, hogy ő a legkisebb emberünk. Már el is volt nézve. Estefelé kimozdulunk a városba, azért, hogy a legény begyűjtse a puszikat és képeket azoktól a lányoktól, akiket nem vesz el. Lényegében mindenkivel fényképezkedünk, aki nem a tesóm. Az egyik lány, miután elkészült a kép, kiveri a balhét, azonnal töröljük, mert azon a képen kurva huncut. Pontosan így fogalmazott. De én megnyugtattam, hogy szerintem inkább huncut kurva. :) Tamás nagyon furán néz ki, amikor átlagos méretű lányokkal próbál beszélgetni egy szórakozóhelyen, próbálkozik ő, de a zene is hangos, a füle is magasan van. Ezért mindig idomul. Messziről úgy néz ki, mintha a nadrágszárát igazgatná, és csak amikor közelebb érsz, veszed észre az aktuális beszélgetőpartnert. Sokszor javasoltam már neki, hogy hordjon magánál egy sámlit, és ahol szükségességét érzi, betolja a csaj alá. A sámlit! A történtekről csak homályos emlékeim vannak, de arra emlékszem, hogy a pulttól mindig csak annyira távolodtunk el, hogy az egyik kezünk mindig érintse azt. A többiek állítása szerint ez idő tájt az egyik Magna Cum Laude-számra úgy táncoltam, mint Michael Flatley nyolc Red Bull és két csík speed után. Ez nálam kifejezetten ritka. Olyan, mint Pataky Attila haja. Hamar kivilágosodik, a pofikánk is megfárad, elindulunk a szállodánkba. (Itt jegyezném meg, bigdaddyvel veszélyes inni, mivel pont két és félszer annyi fér belé. Mivel elég közel van a szülinapunk - mint tudjuk, három és fél hónapra -, egy időben azt játszottuk, hogy elmentünk étterembe, és mindenki a másikét fizette. Ez volt az ajándék. De hamar beláttuk, hogy ez a szisztéma nekem elég deficites. Nem ajándék, csapás.) A búcsúzó, részeg legényhorda, megfáradtan dülöngél hazafelé a balatoni napfelkeltében. Több mint kétméteres kisöcsémmel, szobatársammal, édesanyámmal, valahogy leszakadunk, és máris egy nyilvános vécénél találjuk magunkat, egy erdő szélén, kétszáz forintos belépővel, gonosz vécésnénivel („...meghalt az illem, maradt illemhely" - Punnany Massif). Természetesen azonnal befizetünk egy jó multiplayer hugyozásra. A mama az elején leskelődik, de hamar meggyőzöm, hogy ez nincs benne az árban. Mire kijövünk, a többieknek már nyoma sincs, reméljük, hogy viszonylag épségben hazaértek, és már a recepciós kisasszonnyal fényképezkednek. Mi félúton járhatunk, amikor egy pillanatra megtorpanok bekötni a cipőfűzőmet. Bárcsak ne tenném... Tamás bátya is lefékez, és kihasználva a szusszanásnyi időt, nekitámaszkodik egy villanyoszlopnak, hogy statikailag jobban mutasson, vagy csak túlbiztosítsa önmagát, nem tudom. Csakhogy a villanyoszlop ezt nem így gondolja, és azonnal rázni kezdi böszme nagy főhősünket. De úgy igaziból. Én visszanézek egy pillanatra, akár a vak asszony, valóban látom, hogy egy kézzel szorítja, és rángatózik, de nem veszem komolyan. Az tűnik fel, hogy rengeteg érzelmet visz bele. Nem viccel. Őt itt most tényleg bassza az áram. Ahogy Norbi mondaná, égeti a zsírt. Mire észlelem a problémát, Tomi el tudja engedni az oszlopot, és véget ér a három másodperces elektroparti. Ha kicsit jobban belegondolok, lehet, hogy az oszlop engedte el őt, rájött, hogy rossz emberbe kötött bele, bizony beletelt egy kis időbe, mire végigszaladt a testén. Lehet, hogy a 220 nem is elég neki! Az áldozat sokkot kapott, begörcsölnek az izmai, én természetesen bepánikolok. Valahogy nincs előttem a kép, hogy az ölemben egy ekkora testtel tartok a kórház bejárata felé. Telefon! Taxi! „A kórházba, legyen szíves!" - Mi történt? - kérdi a vezető. - Megbaszta az áram! - Ekkora testet? Nem baj, úgyis merül az aksim! - sóhajt a taxis. Mire odaérünk, esik le, hogy a beteg minden irata a szállodában maradt. Taxi! Padlógáz! Szálloda! Rohanok a szobába, visszafelé pillantom meg foghíjas csapatunkat, akik a recepción várnak minket és nem ébren. Egyikük magához tér: - Gáz van? - Ja! Tomit áramütés érte, már kórházban van! - Kórház???? Hozzatok vért!! Majd visszacsuklik a feje. Olyan alkoholos a lehelete, hogy abból egy kiránduló hetedikes osztály három napig jól érezné magát. Taxi! Padlógáz! Kórház! A kisöcsém úgy ül a váróban, mintha becsekkolás után lenne Ferihegyen. SÜRGŐSSÉGI - hatalmasodnak a betűk az ajtón, alatta kétszer akkorákkal: KÉRJÜK, KOPOGÁSSAL NE ZAVARJON! Ja, elég, ha pislogsz kettőt. Meghallják! Negyvenöt perce ülhetünk itt, anélkül, hogy bárki is megkérdezné, mit szeretnénk. Lehet, azt hiszik csak erre jártunk, és megpihentünk. Egyszer csak nyílik az ajtó, én úgy pattanok fel, mintha éppen hatos ikreket szült volna nekem a barátnőm. Borzasztó ellenszenves nővérke, szürke hajú, szürke arcú, szürke hangú. Ha volna foga, az is biztosan szürke lenne. - Mi történt? - dobja nekünk a kérdést. Másnak nem is nagyon dobhatná, mivel hárman voltunk a váróban: Tomi, a taxis meg én. Igen, jól hallod (feltéve, ha hangosan olvasol), jól látod. A taxisofőr. A siófoki Robert De Niro, akinek annyira a szívéhez nőttünk a háromperces út alatt, hogy ő, biza, velünk tölti a hajnalt a balesetin 5-től 9-ig. Fél nyolc körül elkéredzkedik, egy korábban lekötött fuvarja van Szántódra, húsz perc az egész, és azonnal jön. Elengedjük. Ebben a pillanatban belép egy fickó, hát, mit mondjak, nem néz ki valami jól. Ha valaki egészséges, akár a makk, ő talán szotyi lehet. Esetleg a szotyi héja. Bekopog. Szürke Gandalf ajtót nyit: - Mi történt? - Szívinfarktusom van! - így az úr. - Foglaljon helyet! - így Gandalf, és egy jó varázslóhoz illően, már ott sincs. A levegő szinte megfagy, amikor becsapja az ajtót. Elképzelésem sincs, milyen betegségekkel kell hozzá jönni, amire azt mondja: „Fáradjon be." Úgy érzem, a mi kis csapatunk egy helyezéssel hátrébb szorult. Olyan ez, mint a konstruktőrök versenye. Beelőzött a szívinfarktusos pék. Megint hárman ülünk a váróban: Tomi, a pék és én. Peregnek a másodpercek. Nyílik az ajtó. - Nem láttunk-e véletlenül egy törött kezű, részeg fickót? - kérdi Gandalf. - Nem! - válaszoljuk egyszerre, majd megint eltűnik az odújában. Egy perc sem telik el, ismét kiront. - Nincs itt a törött kezű beteg? Mint valami visszajátszás. Ez az a pillanat, amikor úgy érzem, Frodóként kell vállamra venni a terheket. Gyűrűhordozó helyett beteghordozóként a sarkamra állok, és kinyitom a szám. Frodó bátor! - Az mennyire normális, tessék mondani, hogy rajtunk keresik a beteget, miközben mi is azok vagyunk? - Én csak azt kérdeztem, hogy nem látták-e! - Még mindig nem, de ha már itt tartunk, nem lehet addig azokkal a betegekkel foglalkozni, akik jelen vannak? Mondjuk úgy, el tudtak jönni. Nehogy már én mondjam meg, oktat ki, hogy ő mivel foglalkozzon, hiszen ő negyven éve van a szakmában. - Mi meg a váróban! - vágok vissza, majd dühösen helyet foglalok. A néni pár percre visszahúzódik, majd behívja a péket egy EKG-ra. Kicsit úgy érzem, nekem is köszönhető, hogy SPM-fokozatra kapcsolt. Frodó büszke. Megint eltelt egy óra, időközben a sofőr úr is visszaérkezett. Komolyan mondom, restelli magát, amiért itt hagyott minket. Ritka az ilyen jó ember, állapítom meg. Miért nem az efféléből lesz a nővér? És miért nem a búvalbaszottból a taxis? Biztos van ellenpélda is, legalábbis remélem. Újabb beteg érkezik, hatalmasra dagadt alkarral. Egy bácsika, hetven év körüli, csizmában, svájcisapkában. Látszik rajta, hogy a kertből jön. Kétszer akkora az alkarja, mint Popeynek. Lényegében a csuklója és a könyöke között van egy comb. - A másik kezére miért nem gyúr? - érdeklődik a taxis, némi humort csempészve a mogorva váróba. Holott ez az én dolgom lenne! Nem? - Mi történt? - kérdezzük egyszerre. A bácsika megcsóválja a fejét, majd ránk néz: - Megcsípett egy kecske! Összenézek a taxissal, és kitör belőlünk a kacagás, nekem a könnyem folyik, tudom, nem helyén való, de képtelen vagyok megfékezni. Ez jobb, mint egy Monthy Phyton-jelenet. (Megcsípett egy kecske!) Kíváncsi vagyok, mit lép erre szürke Gandalf, alias Rossz Nővér. - Mi csípte meg? - fordul hozzám Tomi. - Egy kecske! - Akkor jól hallottam! A pszichiátria a másodikon van - állapítja meg, és már kókad is tovább. - Nem sima! Kecske! - ismételgeti a bácsika. Nyílik az ajtó, Fő (fasz) nővér kinéz: - Nem járt itt a részeg ember? - Nem, de van helyette kecskeember - büszkélkedünk legújabb szerzeményünkkel. - Mi csípte meg? - Kecske! - Kecske mi? Béka? Darázs? Szakáll? - Kecskedarázs! - Üljön le, ha tetszik fulladozni, tessék szólni! Amikor ezt kimondja, mindannyian tudjuk, hogy bácsikánk jelenleg utolsóként köröz kis mezőnyünkben. De hogy szóljon, ha fulladozik? Komolyan mondom, nem hiszek a fülemnek. Gandalf annyira rideg, annyira közömbös mindenkivel. Hová tűnt az emberség? (A „Hová tűnt Damon Hill?!" helyett kiabálhatná ezt Palik Laci.) Siófuck! Négy óra kellett, hogy mindenki úgy érezze, mi következünk. A mi „kis" betegünk. Vért vettek, megvizsgálták, elengedték, azzal, hogy pihenjen. Hála istennek, Tomi nagyobb volt, mint a baj! Reggel fél tízre érünk haza, miután kiléptünk a kórház ajtaján, eldöntöttük, nincs több utcai volt fesztivál. Lassan huszonnégy órája vagyok talpon, de mégsem tudok abban a tudatban elaludni, hogy ha azt az oszlopot egy negyvennyolc kilós gyerek markolássza meg, ő már sajnos nem élvezhetné a siófoki ügyelet vendégszeretetét. Leslattyogok a recepcióra, és kérek egy telefonkönyvet, kikeresem az áramszolgáltató telefonszámát, s már tárcsázom is. Gépi hang: - Hibabejelentés, egyes gomb. Nyomom. - Északkelet-Dunántúl, egyes gomb! - Délnyugat-Dunántúl, kettes gomb! - Délkelet-Dunántúl, hármas gomb! - Északnyugat-Dunántúl, négyes gomb! Atyaúristen, mi volt az első? Várjál: előttem van észak, hátam mögött dél. Nem jó! Még szerencse, hogy a recepciós kisasszony is előttem van, nem csak észak. GPS-szerűen meghatározza koordinátáinkat a telefonnak, majd visszaadja a kagylót. Végre kicsöng! - Tessék, hibabejelentő! - Jó reggelt kívánok, egy villanyoszlopot szeretnék feljelenteni, megtámadta a barátomat. Csörögtek egyet, érti? - És lett személyi sérülés? - Nem, dehogy, sőt éppenhogy a pózna kért meg, hogy hívjam magukat. Nincs jól! Persze hogy történt személyi sérülés, azért telefonálok! A barátomat megbaszta az áram, nem tudom, világos a képes beszédem? - Értem! Hol történt az áramütés? - Siófokon a Sió-csatorna feletti híd mértani közepén. - Ne haragudjon, uram, nem vagyok odavalósi! - Én sem! Senki sem odavalósi! Csak az oszlop! Érti?! - Igen, értem! Nem volt esetleg valami sorozat- vagy gyártási szám feltüntetve? - Ezt nem hiszem el! Maga ezt most komolyan kérdezi? Ekkorra azt hittem, ez még mindig az a Monthy Phyton-jelenet, ami a kecskeemberrel kezdődött. Előttem a kép: Tomi diktálja a számot, miközben rázza az áram: „zzznégyzzz hatzzzz nyolcczzzz tizzzzz..." Nem hiszem el ezt a fószert a telefon másik végén, hogy lehet ilyen baromságokat kérdezni, de mire ezt kigondolom, már jön is az újabb és egyben utolsó kérdés: - De hát így akkor hogy fogjuk megtalálni az oszlopot? - Fölmentek a hídra, vazze, és megfogdossátok őket egyesével! Majd lecsaptam!
* * *
Másnap benne volt az újságban, hogy eddig ismeretlen okokból negyvenezer siófoki háztartásban szűnt meg ideiglenesen az áramszolgáltatás. Hát így búcsúztunk el a legénytől, Tamástól viszont, hála istennek, nem!
