Kiss Ádám - Szütyiő

„Van egy ország, Ahol egy hete jártam, Horvátország, A szememmel láttam, A nap sugarát." Kezdhetném gesztipéteresen soron következő írásomat, de nem teszem. Biztos tudjuk, hogy a tengerért a szomszédba kell menni. Mi mentünk! Bizony-bizony, értek hatások, horvát hatások, na nem hatodik ások, hanem ingerek, de amíg a Föld kerek, mindig lesznek ingerek, és ez így van jól. Barátokkal, barátnőkkel, kinek mi jutott, indultunk útnak egyik éjszaka a festői Blaha Lujza térről. Úti célunk, Novi Vinodolski (Új Bor-völgy), körülbelül 510 kilométerre fekszik Budapesttől, az Adriai-tenger partján. Egy kis szakaszt leszámítva végig autópálya. Természetesen a magyar szakaszon egy-két román, szlovén kamionos hiszi azt, hogy gyorsabb önmagánál. Ha ezt túléled, már sima ügy. Viaduktról alagútba, alagútból viaduktra haladtunk dinamikusan, hogy megkezdjük idei, jól megérdemelt nyaralásunkat. Lepakolás, fürdés, pénzváltás, sörvásárlás irányban mozogtunk, és úgy éreztük, nem döntöttünk rosszul. Szikrázó napsütés, csodaszép tenger. A közelben lévő újságárusnál vásároltunk egy Blikket, csak azért, hogy itt is ugyanazt írják-e, egy előző napi lapot kaptunk nyolc kunáért. Egy Blikk hetven forint, ugyanis gyors fejszámolással rájöttünk: nyolc kuna hetven forint. Igazából azon lepődtünk meg egy óra múlva, hogy a benzinkútnál egy dobozos sör is nyolc kuna! És végül is, többek örömére, kevesebbek bánatára rájöttünk, hogy nem a sör olcsóbb, hanem a Blikk drágább. Nem is vettünk többet. A tenger kicsit sós, egy gyors mártózás után olyan szájízem volt, mintha egy négyórás filmről jöttem volna ki a moziból, öt liter popcorn után. A haverok fel is vetették, holnap reggel úgy jövünk a strandra, hogy előtte veszünk egy rúd parizert, és minden úszás után harapunk egyet. Majd az elnyomja. Amúgy teszteltünk horvát ízeket, voltunk a strandi büfében, melynek neve Charlie volt. És a bódéban készült a hamburger, a hot dog, mégpedig maga Charlie gyártotta. Az igazi horvát Charlie. Volt, aki csevapot evett, volt, aki tintahalat, saslikot. Tettünk egy próbát segglikra is, de az épp elfogyott. Érdekes, a strandon sokan monokiniznek, még a nők is. Gátlástalanul egy szál tangában a lányoktól az érettebbekig. Van a másik véglet, azok a lányok, akiknek nincs mellük, és még el is takarják egy bikinifelsővel. A monokinizés lényegét nem értem. Kérdeztem ott egy magyar csajt, hogy miért csinálja, azt mondta, hogy szép barna legyen a cicije. „És azt ki látja?" Mire ő: „Senki! Csak én!" Na, most meg ezért látja mindenki, hogy majd ne lássa senki. Láttam egy másik csajt is, de ő nem monokinizett, hanem monoki volt. De az utolsó nap a Jóisten lenézett rám, leült mellénk a sziklára két idős néni. Nyugdíjasok, ledobták az otthonkát, és bizony ők sem voltak szégyenlősek. Feldolgozhatatlan élmény ért, és nem voltam rá felkészülve. Ők igazi mellindákkal rendelkeztek, a tengerbe is úgy mentek, hogy először a mellüket dobták meg, majd utána ugrottak. Ott úgy néztek ki, mint valami polip, azt se tudtam, melyik a keze. Na, ezt nem nagyon tudnám elképzelni a magyar nyugdíjasokról, hogy egy szál bundabugyiban ülnek a Balaton partján, és beszélgetnek. De a két horvát néni nem zavartatta magát. És talán ez így van jól. Boldogok, jókedvűek és barnák. Még a mellük is. Mind a négy méter.